Hirtelen megtorpant. Fejét lassan abba az irányba fordította ahonnan a hangot hallani vélte. Ujjai bilincsként kulcsolódtak a kés pengéjére és taámadásra készen felvonta azt. A félhomályban nem láthatta jól a dolgokar így csak a fülére hagyatkozhatott. Óvatosan körbefordult, szemét le sem véve az előtte lévő ajtónál.
- Biztosan csak képzelődöm - gondolta magában és tovább indult.
Mikor elérkezett az ajtóhoz újból megtorpant. Nehéz, kovácsolt vas ajtó volt egy hatalmas zárral a közepén amin kilincs volt, hanem egy különös kör alakú lyuk.
A pengét tartó kezével óvatosan végigsimított a díszes indákon amik a zárból indultak ki és csaknem az egész termet behálózták.
Egy lágy, suhogó hangot hallott a háta mögül. Megfordulnia sem kellett úgy ismerte. Annyiszor hallotta már ezt a hangot, hogy akár ezer közül is felismerné.
- Isabelle - a hang lágyan szólította meg, azonban a nő tudta jól, hogy nem szabad hinnie neki. Túl sokszor adott már neki ,ég egy esélyt.
- Mit akarsz ? Miért jöttél vissza ? Hogyha azt hiszed, hogy visszanyerheted a bizalmamat, előre szólok, hogy csak ne is reménykedj ! - a hangja szinte közönbös, már - már érdektelenül csengett, azonban a hang tulajdonosa tudta, hogy legbelül nagyon is dühös.
- Úgy látom, hogy még mindig szereted azt ha minden körülötted forog. Bevallom azt azért nem gondoltam, hogy képes vagy lerombolni azt amit mások éveken keresztül óvtak, csak azért, hogy kitűnj. Kiváncsi vagyok, hogy a Tanács mit fog szólni, ha megtudja, hogy a szeretett védencük ellopta a ....
A nő olyan hirtelen fordult hátra, hogy göndör hajfürtjei kerek babaarcába csapódtak. Az este folyamán most először nézett rá beszédpartnerére. A vele szemben álló középkorú nő szinte megszólalásig hasonlított rá. Ugyanaz a finom mandula vágású szem, az enyhén fitos orr, ugyanolyan karcsú test és a karján lévő tetoválás is szinte megegyezett az övével. Ismerős vonások, mégis valahogy túl idegenek ahhoz, hogy azé az emberé legyen akit kiskorától fogva ismert és szeretett. Csak néhány pillanat múlva vette észre, hogy a másik hajszíne fekete akár a holló tolla, a szemében pedig sehogy sem tudta felfedezni azt a régi kék csillogást ami mindig is jelen volt a nővére szemében. Helyette csak a gonoszságot és a gyűlöletet látta.
- Ines, te...
- Megváltoztam de gondolom ezt már te is észrevetted. Már nem vagyok a te szerencsétlen nővérkéd mint aki voltam - Ines arcán örömteli kifejezés ült miközben beszélt. Szépen ívelő ajkait gúnyos mosolyra húzta minden szó után.
Isabelle meghátrált. Tekintete ide - oda járt a kése és a nővére között. Egyetlen apró mozdulatába került és véget vethetett volna ennek az egésznek. Kezét lassan mozdította felfelé, készen állt a támadásra, mikor hirtelen egy éles, hasító fájdalmat érzett a hátán. Fejét jobbra fordította és ijedten vette észre, hogy mindkét csuklóját szoros bilincsként tartotta egy - egy vas inda. Lábai felemelkedtek a földről, cipője hangos csattanással esett a padlóra. Elkezdte vadul rázni a karjait hát ha sikerül kiszabadulnia. Jobb kezéből kiesett a kés de a bal kezében lévő órát szorosan a markába zárta.
Ines lassú léptekkel közeledett húga felé, közben gúnyos kacajt hallatott.
- Azt hiszed, hogy csak te tudsz olyan trükköket amikkel ámulatba ejtheted az átlag embereket. Úgy látom elfelejtetted, hogy nem csak te, hanem én is örököltem egy keveset azokból a bizonyos génekből- arcán büszkeséggel átitatott dühös arckifejezés ült. Kezét ökölbe szorította de a következő pillanatban már szét is nyitotta, mire egy apró fekete láng jelent meg a tenyerében, mikor pedig újra összecsukta eltűnt. Megismételte párszor ezt a mozdulatot, mire a karján lévő tetoválások izzani kezdtek és furcsa sistergő hangot adtak ki. Jobb tenyerét Isabelle felé fordította és lassú mozdulatokkal annak szíve fölé helyezte.
- Ne...kérlek. Nem teheted ezt - Isabelle egy sebzett állat nyüszítéséhez hasonló panaszos hangot adott ki.
- Sajnálom - hangjában egy csöppnyi megbánást sem lehetett hallani mikor húga szívére helyezte a kezét.
A termet ragyogó fény járta át keveredve Isabelle panaszos kiáltásával. A hangot százszorosan verték vissza a márvány falak, de lassan az is abba maradt. Helyét csak a néma csend és a sötétség vette át.